Blogok

(cím nélkül) - Hoikka

Szeretni valakit,
de nem tudni miért.
Hisz nem az a fontos,
ha szerelme bizonyos.

Mégis kétségek gyötörnek:
Vajon szeret-e?
Mert mit ér az élet,
ha nem vele élek?

Boldog leszek! - megfogadtam.
De nagyon nehéz betartanom.
Könnyebb lenne valakivel,
aki megvidámítja életemet.

Boldogság - Hoikka

Talán nem hiszek eléggé ahhoz,
hogy méltó legyek
Magamhoz, aki vagyok
és így boldog legyek.

Nem engedtehem meg magamnak
a szomorúságot,
ha van kivel megosztanom
a boldogságot.

Mert mit ér az élet,
ha búsak vagyunk?
Így is van elég gondunk!
Miért ne vígadjunk?

Vágyódás - Hoikka

Szeretem, mert megnyugtat,
S mély álomba elringat.
Az örök sötétje hív engem,
Mi később lesz majd végzetem.

Szeretem, mert hű ahhoz,
Kit örökre magához vonz.
Sötét, mint az éjszaka.
Melyhez nem jut el a Hold szava.

Szeretem, mert a vétkesek,
Ha hiába kérnek kegyelmet;
Tőle megkapják mire várnak,
Mikor a halállal hálnak.

S addig, amíg én élek.
A halál lesz az élet,
S a víz majd tűz lesz tán,
Míg a pokol vár reám.

Szeretem mert a világ,
Úgy kerek, ha van halál.
Ez része az életnek,
Amit haldoklók csak kérhetnek.

(cím nélkül) - Hoikka

Rémítő szó, megrázó netán,
Sokan nem is beszélnek róla talán,
De egyes betegeknek sokszor megváltás.
Mindenki eleme, valahol az a madár,
Ami az élet után majd vár rá.

Van aki életét megunja,
És valami módon, de eldobja.
Van aki késsel, méreggel,
Egy a fő cél, hogy másnap reggel
Már többé ne ébredjen fel.

Sokan siratják, hogy eltávozott,
De mégis valami hiányzott.
Egy valaki a sok közül,
Akinek valamikor örült,
De az rá sem nézett, észre sem vette őt,
S számára már végül eljött;
A szabadon szárnyaló madár,
A fekete halál.

Szerelmi tragédia

E tragikus eset, mit elmondok,
Egy őrült szerelem végére tett pontot.
Talán féltékenység volt a nagy hiba,
Melyből kifolyólag lett a tragédia?
Szép tavaszi estén, ahol csendes a táj,
Szerelem tüzében ég egy ifjú pár.
Halkan sugdolóznak, némán csókolóznak,
Boldogság tavában vidáman lubickolnak.
Ám az idő múlott, tavaszt nyár követte,
A nyarat pedig az ősz hűvös szele.
Szerelmük számomra tetőpontra hágott,
Őrjöngtek egymásért, s szőttek sok szép álmot.
Egy nap mégis vitatkozni kezdtek,
S a vita hevében sértő szót kevertek.
Végül a fiú megütötte a lányt,
Majd elébe borult, s kérte bocsánatát.
Könnyes szemmel mondta: "Kicsi kis szerelmem,
Csak most az egyszer bocsáss meg nekem!
Imádlak, szeretlek, ne haragudj énrám,
S szörnyű vétkemet szörnyen bánom drágám!"
Gúnyos, sértő mosoly volt rá a válasz.
"Tűnj el a szemem elől, nem kellesz már nekem,
Tudd meg nem szeretlek már!
Gyűlöllek, megvetlek te átkozott fiú, buta kisfiú!"
Mint a villám, mely lesújt a földre,
Oly erővel hatott e válasz a fiú szívére!
Felállt s szólni akart, de elcsuklott a hangja.
Lehajtotta fejét, s elindult az úton,
Szívébe nyílalt a sajgó fájdalom.
Egy, csak egy dolog volt emlékezetében,
Elküldött, nem szeret, mit ér így az élet.
Otthonába érve roskadt az ágyra,
Merengve gondolt az elmúlt szép boldogságra.
Tudta, hogy vége, nem jön többé vissza,
Utolsó levelét ekképp fogalmazta.
"Unom az életet, így tovább nem bírom,
Inkább a csúf halált, mint a zord magányt választom.
Tudom, hogy vétkeztem, de nagyon megbántam,
Mindenre gondoltam, de sajnos ezt nem vártam.
Ravatalomhoz ne merj közel jönni,
Utolsó utamat nélküled fogom megtenni.
Megszólal a harang, majd a szomorú napon,
Gondolj majd ekkor énrám, de könnyed ne hulljon!
Temessenek engem temető sarkába,
Temető sarkának legkisebb zugába.
Ne találjon senki énrám ezen a világon.
Ha majd később mégis megbántana a dolog,
Úgy érzed, hogy többé nem lehetsz már boldog.
Gyere majd ki egyszer a zug temetőbe,
Zug temetőnek legzugabb részére.
Ott leszek én majd a sírdomb alatt,
Alszom én majd akkor örök álmomat.
Borulj a sírhalomra, rám emlékezzél,
Emlékezz arra, akit egyszer szerettél."
Ekképp fejezte be a fiú a levelet,
Melyre neve helyett egy könnycseppet ejtett.
"Könnyebb meghalni, mint örökre bánkódni,
Nem tudnálak téged soha elfelejteni."
Ezután csendesen elhagyta otthonát,
Magába zárkózva ment mindig csak tovább.
Nem szólt ő senkihez, kivel találkozott,
Közelgő haláláról mélyen ábrándozott.
Lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére,
S utolsó pillantást vetett vidékére.
Levetette magát, s mélyre zuhant,
Földre zuhanva lelke elsuhant.
Hiába várták nem jött haza többé,
Barátai mentek, hogy őt megkeressék.
Hűvös őszi reggel, rátaláltak végre,
Megmerevedve feküdt egy szikla tövében.
Az egyik zsebében egy levelet találtak,
Mely meg volt címezve egy szőke kislánynak.
Olvashatatlan volt, hisz a vértől átázott,
Csak a címzett érthette meg e pár sort.
Nagy fájdalommal eltemették,
Sírtak a szülei, hisz nagyon szerették.
Volt ott még valaki, akit nem vettek észre,
Temető kapuban, talpig feketében.
Ó, hogy ő mit érzett e rövid idő alatt,
Gyötrődött a lelke, s a szíve majd megszakadt.
Csak állt némán és a távolba merengett,
Talán vár rá valaki, akit úgy szeretett.
Ekképp ábrándozott búsan, egymagában,
Majd lassú léptekkel elindult a homályban.
Sötét este lett mire hazaérkezett,
Szülei kérdezték, de ő nem felelt.
Vacsorázni hívták, de ő nem evett velük,
Halálsápadt arcán a jéghideg bánat ült.
Édesanyja kérlelte: "Kislányom szólalj meg!"
De ő ellökte magától és szobájába ment.
Csendes falak közt, hol nem látta senki,
Fáradt szeméből könny csordult ki.
Később, mikor kint is csendesen ült minden,
Lassan, óvatosan, zajtalanul ment el.
Körülötte a fák csendesen suhogtak,
Megállás nélkül suhogtak.
És ekkor a mélyből megszólalt valaki,
Halk suttogásból szavak szűrődtek ki.
"Meghalt a szeretőd, miattad ezt tette,
Megcsaltad, s ő belehalt ebbe.
Szeretett ő téged, s te elküldted őt a halálba."
Az éj leple alatt valaki halkan zokog,
Siratja a fiút, ki már régen halott.
Késő bánat, ezt maga is tudja,
De a szerelem az, mely gyötri, kínozza.
Megzörrennek a fák, megint a temetőben,
Ismét szól valaki halkan, remegően:
"Sírjál kislány, csak sírj, zokogjon a lelked,
Neki is fájt akkor, mégis kinevetted."
A szellő elsuhant, csend borult a tájra,
Hangos zokogás borult a fejfára.
Végső bánatában egy tört vesz ellő,
Teljes markolatig a szívébe mártja ő.
Felszökken a vére, s a sírhalomra zuhan,
Megmered a test, s a lelke elsuhan.
Elcsendesül minden, a temető is néma,
Csak egy hulla van a sírhalomra borulva.
Másnap az édesanyja bemegy a szobába,
Megvetettlen ágyát üresen találja.
Amint a nyitott ablakra téved szeme,
Mindent megértve borul le.
Ekkor kopogtat a temető őre,
Benyitott hozzájuk, s szomorúan,
Halk szavakkal mondta:
"Lányuk nem él már,
Friss sírhalmon szívében egy tőr áll."
A pillanatnyi csendet zokogás követte,
Idős házaspár sír, egymást átölelve.
Közben a halottat bevitték a házba,
Betették a kihűlt, hófehér ágyba.
S csodálatos arcán halvány mosoly látszott,
Fátyolos szeméből boldogság sugárzott.
E boldog sugár nem az élet fénye,
Hanem a zord halál utolsó jelképe.
Megkondultak a harangok, vitték a hírt messzire,
Temetés lesz ismét, búgásaik ezt jelezték.
Fekete koporsóban, fekete ruhában
Bánatai kísérték utolsó útjára.
Leeresztették a sír fenekére,
Oda ahova ő a levelében kérte.
Szerelmese mellé leült a koporsója,
Így tért végül is örök nyugovóra.